A fenntarthatóság kérdése a 21. század emberének nagyon fontossá vált. Fenntartható módon akarjuk építeni a gazdaságot, fenntartható módon akarjuk kezelni a munka-magánélet egyensúlyunkat, fenntartható módon szeretnénk energiát használni, és még a testsúlyunkat (a táplálkozásunkkal együtt) fenntarthatóan akarjuk egészségesen tartani. A yHive október végi istentiszteletén egy gyülelezeti közösség hosszú távú fenntarthatóságáról beszélgettünk. Hogyan válhat a keresztény hitem hosszú távon fenntarthatóvá? Hogyan lehet a közösségünk hosszú távon egészséges és fenntarthatóan élettel teli, akár nemzedékeken keresztül?

A kulcs a megigazulás tanában keresendő

Ha Luther Mártont, a 16. századi reformátort meghívnánk egy podcast műsorba és ezekkel kapcsolatban faggatnánk, akkor valószínűleg egy dologra fókuszálna: legyen fenntartható kapcsolatotok a megigazulás bibliai tanával. De mit is értene ez alatt? A megigazulás teológiai kifejezés arról szól, hogy az Isten és ember közötti kapcsolat hogyan válhat valóságossá és működőképessé. Ez a Biblia nagy történetének és a keresztény hitnek a központi üzenete, és Luther szerint ha ezzel az üzenettel vagy tannal “megbillen” a kapcsolatunk, akkor a keresztény hit torz változatához jutunk és ezzel egyidőben Isten életet, erőt és változást hozó jelenléte elszivárog a keresztény közösségeinkből.

Ha röviden akarnám összefoglalni azt, amit a Biblia a megigazulásról tanít, az így hangozna: a valódi személyes Isten, aki a világmindenség főszereplője világosan és érthetően elmondta az akaratát az ember életével kapcsolatban, mégis az ember fellázadt Isten ellen, és ezért születésétől fogva képtelen bízni a Teremtőjében, és ezért Istennel szemben állva éli le az életét. De Isten túlzottan szereti az embert ahhoz, hogy ezt az állapotot annyiban hagyja, ezért elküldte a Fiát az emberiség képviselőjeként, “második Ádámként”, aki tökéletes Istenbe vetett bizalomban élte le az életét, és ártatlanul keresztre feszítették, de ezzel a mi lázadásunk jogos büntetését vette magára, hogy mi bűnbocsánatot, új életet , kibékülést és személyes kapcsolatot nyerhessünk Istennel.

A keresztény hit eddigi történelme azt mutatja, hogy a megigazulás eredeti, bibliai tanától 4 különböző irányba tud elbillenni a hívő emberek közössége, és ennek az eredménye mindig Isten jelenlétének és gyümölcsöző munkájának eltűnése a gyülekezetben. És ez a hívők életét is mérgezi, és a közösség nem hívő környezetét is.

Hogyan működik ez a 4 elcsúszás?

Ezt a folyamatot a megigazulásnak és az Istennel való kapcsolatnak 4 dimenzióján keresztül lehet jól bemutatatni. Ezek a dimenziók párokba rendeződve egyfajta tengelyt alkotnak. Az egyik tengely Isten szeretetének és igazságának a tengelye, ami arról szól, hogy a megigazulásban Isten szeretete kegyelmet és irgalmat tanúsít az ellene vétkező bünös és lázadó ember ellen, akinek az állapota elveszett: a bűn rabszolgája. A másik tengely a spirituális-intellektuális tengely, ami arról szól, hogy a személyes, természetfeletti Isten szeretne hozzánk kapcsolódni spirituális módon, mégis ez az Isten szavakba foglalhatóan, sőt az emberi értelem által felfoghatóan jelenti ki az akaratát. Az egyházban fellelhető négy elcsúszásban az látszik, hogy a hívő emberek ezeken a tengelyeken eltolódnak, elbillennek egy irányba, mert a tengely egyik oldala valamiért taszítja őket.

Első elcsúszás: a keresztény, mint a spirituális szeretet embere

Vannak keresztények, akik a fent vázolt két tengelyen az igazság és intellektualitás oldalát taszítják. Egyrészt nem tudják megemészteni, hogy Isten kitart az általa lefektetett igazságok mellett, és bizony képes haragudni az emberi bűnök miatt, sőt ítélettel sújtja végül a vele szemben lázadó emberiséget. Istennek ez a szigorú és “igazságos bíró” oldala bizonyos emberek számára befogadhatatlanná válik, és ennek az oka vagy az, hogy túlzottan alkalmazkodni kívánnak a 21. századi kultúránkhoz, vagy éppen valamilyen személyes feldolgozatlan tapasztalat, vagy trauma tartja őket távol ettől az oldaltól. Ennek pedig az az eredménye, hogy Istent egyfajta “jóságos télapónak” látják, aki senkire sem haragszik, mindenkit szeret és mindenkivel kapcsolódni akar. Ő a szeretet, jóság és elfogadás tökéletes megnyilvánulása, és ezzel a gyönyörű személyiséggel nem fér össze az “ószövetségi” vagy “középkori” haragvó, ítélkező Isten képe.

Ezen a vonalon egyes keresztények odáig is eljutnatnak, hogy az ún. “univerzalizmus” Bibliától teljesen idegen tanítását hirdetik, ami arról szól, hogy valójában nincs olyan, hogy kárhozat, mert végül minden egyes ember üdvösségre jut, hiszen a jó Isten miért is küldene bárkit a kárhozatba?

Az elcsúszás másik tengelyén ezek a keresztények alapvetően Isten intellektuális oldalával nem tudnak sokmindent kezdeni, hiszen úgy gondolják, hogy Isten dolgain felesleges túl sokat agyalni, hiszen Őt végsősoron spirituálisan kell tapasztalni. Ezért az átfogó teológiai tanulmányok, a Biblia összefüggéseivel kapcsolatos teológiai érvelés rendkívül taszítja őket. Például ha valaki szembesíti őt azzal, hogy az univerzalizmust a teológia történetében az egyház mindig is eretnekségnek tartotta, és erre nagyon komoly szakmai érvek vannak a Biblia kutatói között, akkor egy legyintéssel elintézi, mondván: “de nekem Isten az Ő szellemi jelenlétében kinyiltkoztatta, hogy márpedig így van.” Ezzel valóban nehéz vitába szállni.

Minden elcsúszás megtestesít egyfajta kibillent és torz keresztény életideált. Akik az egyház ezen szektorában vannak sokszor nagyon spirituális és szeretetteljes embereknek néznek ki kívülről. Mindenkit be akarnak fogadni maguk közé, hiszen úgy gondolják, hogy minden embernek alanyi jogon jár, hogy Isten személyes, spirituális jelenlétébe jöjjön, és élvezze azt. A bűn kérdését, és az erkölcsi iránymutatást az emberek életében igyekeznek kerülni. És sokszor ez a saját életvitelükben is megmutatkozik, hiszen mindenben a szeretetre és elfogadásra hivatkozva kerülik a saját jellemhibáikkal való szembenézést, és ez a megakadás nem engedi, hogy egyre jobban hasonlítsanak Jézusra. Úgy gondolom, hogy ez a lelki irány nagyon is helyesen hangsúlyozza, hogy Isten végtelenül és feltétel nélkül szereti az embert, és Vele nagyon is személyesn, spirituális módon lehet találkozni. Mégis az evangéliumnak egy központi üzenete hiányzik itt: bűnös, bukott emberként csak és kizárólag azért léphetünk be a Szent Isten szerető jelenlétébe, mert valaki ott a kereszten kifizette ennek az árát, és ez az ár súlyos volt.

Ezt az irányzatot ma Magyaroszágon és nemzetközi szinten is megtaláljuk egyrészt az ún. “hiperkegyelem” vonalán mozgó karizmatikus közösségekben, illetve a nagyon spirituális/misztikus és szinkretizmus felé hajló katolikus lelkiségekben is.

Második elcsúszás: a keresztény, mint a spirituális hatalom gyakorlója

Ha megmaradunk a spirituális tengelyhez vonzódók “felső részén” az ábránkon, akkor láthatjuk, hogy vannak olyan keresztények, akik számára a spiritualitás sokkal fontosabb az intellektualitásnál, viszont a szeretet-igazság tengelyen az igazság felé tolódnak. Ezek a keresztények sokszor az intellektualitással szembeni ellenszenvüket abban fejezik ki, hogy az egyház történelmének telológiai és intellektuális teljesítményét gyakran egyenlőnek tartják a 0-val. Vagyis úgy gondolkoznak, hogy valahol az apostoli korszak végén teljesen elromlott az egyház, de most napjainkban a mi gyülekezetünk visszatért az apostoli alapokhoz, és az alapító karizmatikus személyiségünk képes tökéletes megújulást hozni a kereszténységben. Ezért teljesen felesleges az egyháztörténelem nagy teológusainak műveit olvasni, hiszen ők úgyis csak tévelyegtek, nekünk pedig most a Szentlélek által a Biblia olvasásából kijön a tökéletes igazság, és ez elég.

Ha pedig már az igazságnál tartunk, ezek a keresztények nagyon szeretnék megragadni az igazságot, mégpedig spirituális hatalommal. Úgy gondolják, hogy a keresztény élet lényege, hogy Isten kinyilatkoztat nekünk igazságokat, amiket nekünk hit által meg kell ragadnunk, és mennyei erővel alkalmaznunk az életünkben. Gyakran beszélnek ezen a vonalon a “győztes keresztény életről”, amikor ebben a hitben és megtapasztalásban növekszünk, tudlajdonképpen legyőzzük a saját bűneinket, és erőteljesen bizonyságot tudunk tenni a világ felé Krisztusról.

Úgy gondolom, hogy az igazságnak ilyenfajta megragadása (főleg, ha jó igazságokat ragadunk meg), valóban nagyon inspiráló, hiszen ki ne akarna egy erőteljes és jól működő keresztény életet? Sőt az evangélium fontos üzenete, hogy Isten az Ő mennyei hatalmával valóságosan átformálja az életünket. Az elcsúszás viszont itt abban áll, hogy ezek a keresztények Isten kegyelmét és irgalmát a bukdácsoló, vagy rosszul teljesítő ember felé nem tudják megemészteni. Ennek az irányzatnak az emberidálja a keresztény, aki a spirituális hatalom gyakorlója. És amíg ezt az ideálképet hibátlanul tudod hozni, nincs is semmi probléma. De mi történik, amikor elbuksz? Amikor kételkedsz, vagy bizonyos dolgokat nem tudsz olyan erős hittel megragadni, mint a többiek? Urambocsá, esetleg nem érzed a Szentlélek erejét és jelenlétét 0-24 óráig? Vagy esetleg nem tudod olyan meggyőző erővel hirdetni Krisztust, mint ahogy ez az emberideál elvárná?

Ilyenkor az ilyen elcsúszott közösségekben a válasz, hogy gyenge vagy, mert nincs elég hited. Hogy szedd össze magad, és higgyél jobban! Mert minél nagyon spirituális teljesítményt csiholsz ki magadból, annál jobban reagál rá Isten. Valójában minden a személyes hited erején múlik. És ilyenkor úgy érzed, hogy másodrendű hívő vagy, Isten csalódott benned, mert nem voltál elég erős, és talán már nem is szeret. Ez a cselekedetekből való megigazulás útja, amire Luther azt mondaná, hogy eltávolodtunk a bibliai hit általi megigazulástól. Ebből az irányzatból sokszor az evangéliumnak egy központi üzenete hiányzik, ami arról szól, hogy Isten szeretetét, hűségét és jelenlétét nem érdemelheted ki “spirituális teljesítménnyel”, ezért nem is várja tőled, hogy teljesíts. Az Ő jelenléte és kegyelmének átformáló ereje ajándék, ami Jézus jóságáról szól és nem a tiédről. Amikor túlzottan erősek akarunk lenni, akkor nem tudjuk megemészteni az élő Jézus tanítását arról, hogy mennyire kegyelemre szorulunk.

Ezeket a keresztényeket legtöbbször a 20. század második felétől induló ún. teljes-evangéliumi karizmatikus mozgalom vonalán találjuk meg, bár ezzel nem állítom, hogy mindenki, akinek a lelkisége innen gyökerezik, ilyen módon ki is van billenve. Viszont azt állítom, hogy az ún. “word of faith” mozgalom ezen belül is nagyon erősen kitett ennek az elcsúszásnak.

Harmadik elcsúszás: a keresztény, mint a helyes világrend intellektuális őre

A harmadik elcsúszásunk abban hasonlít a másodikhoz, hogy Isten kimondott és lefektetett igazságai az élettel és a világunk működésével kapcsolatban nagyon fontosak ezeknek a keresztényeknek. Viszont Isten szeretetteljes, irgalmas megnyilvánulásait a helyes világrend ellen lázadó emberekkel szemben nem igazán ismerik, vagy egy nyálas, eltorzult 21. századi képpel azonosítják. Azért nem tudják megemészteni Isten szeretetének és kegyelmének tanítását, mert alapvetően úgy gondolják, hogy ők nem szorulnak kegyelemre. Számukra csak jó és rossz emberek vannak a világban: a jó emberek a keresztények, akik helyesen megértik a Biblia üzenetét és követik Jézus tanításait, mert képesek rá. És persze vannak az erkölcstelen, rossz emberek, akik úgy döntöttek hogy nem engedelmeskednek a Biblia igazságainak, és ezzel rombolják a világunkat.

Erre az elcsúszásra jellemző, hogy az első kettővel ellentétben a spiritualitás-intellektualitás tengelyen az intellektualitás felé tolódnak. Ez pedig azért van, mert valamiért Isten személyes, természetfeletti jelenlétével és a hozzá való ilyenfajta kapcsolódással nem tudnak mit kezdeni. Ez nekik túl misztikus, megfoghatatlan és félelmet kelt ez a fajta kontrollálhatatlanság. Az intellektuális érvek világa viszont jól kontrollálható. Ők a teológiai érvelés és koncepciók kialakításának nagy mesterei, hiszen úgy gondolják, hogy a legfontosabb, hogy a Biblia alapján helyes képet alakítsunk ki Istenről. És ha helyesen látjuk át azt, hogy milyen Isten, és mi az Ő terve, akkor már csak az a dolgunk, hogy mindezt megvalósítsuk.

Ennek az irányzatnak a legnagyobb ereje és pozitívuma, hogy valóban igaz, hogy Isten kinyitlatkoztatta az akaratát a Szentírásban, és arra hív minket, hogy tanulmányozzuk az Ő Igéjét. Isten valóban akarja, hogy megértsük Őt, és ha precíz, tudományos igényességgel van kutatva a Biblia mondanivalója, és ebből építjük fel az istenképünket, akkor az nagyon sok tévedéstől és elhajlástól megóv minket. Nagy bölcsesség van abban a mondásban, hogy “a teológusok az egyház doktorai”, hiszen ők veszik észre sokszor először, ha egy keresztény irányzat elhajlik az eredeti evangéliumi alapoktól. Mégis az elcsúszás ott tud jelentkezni, amikor ezen a vonalon a keresztény ember szíve kegyetlenné és lenézővé válik azokkal szemben, akik nem értenek vele egyet. Mert belül úgy gondolja, hogy a helyes teológiai nézetei fogják őt üdvözíteni, és nem látja meg mennyire kegyelemre van szorulva. És akár eljuthat odáig, hogy a nem hívő emberek életét és világnézetét először rendbe akarja tenni, mert úgy gondolja, hogy enélkül úgysem szólítja meg őket Isten.

És ha már Isten megszólításánál tartunk, ennek az elcsúszásnak a másik szomorú oldala, hogy a keresztény ideálkép sokszor az, hogy “én vagyok a helyes világrend őre”. Vagyis Isten valójában nem egy személy, hanem egy eszme, tanrendszer vagy egyfajta világrend, és nem több. A Jézus korabeli írástudó vallási elit is így gondolkozott, és totálisan kiverte nálunk a biztosítékot, amikor az Úr vámszedőkkel és prostituáltakkal együtt étkezett. Ezen a vonalon az evangéliumnak egy nagyon fontos oldala hiányzik: Jézus nem arra hívott minket, hogy a teológiai kompetenciánkat és tudásunkat önközpontú módon bizonygassuk, hanem hogy nyerjük meg az embereket számára. És ehhez az alázat és irgalom akkor érkezik meg, amikor Isten szeretetét személyesen megtapasztaljuk, és az Ő jelenlétében megértjük, hogy mennyire összetört, nyomorult emberek vagyunk valójában.

Ez a fajta elcsúszás konzervatív teológiai alapokon nyugvó történelmi egyházakban, és inkább antikarizmatikus irányban lévő evangéliumi szabadegyházakban ütheti fel a fejét, természetesen itt is minden tiszteletem a kivételeké.

Negyedik elcsúszás: a keresztény, mint a vallásos szeretet és elfogadás megtestesítője

Végül, de nem utolsósorban van egy negyedik elcsúszás is, amit én személyesen a legtragikusabbnak látok. Ők a nyugati civilizáció ún. “kulturális keresztényeinek” sokasága, akik egyrészt nem hajlandók megemészteni azt, hogy Isten nagyon konkrét igazságokat és erkölcsi határokat fektetett le a teremtett világban. És ezek áthágásáért és a lázadásért Isten haragja és ítélete eljön az emberiségre. Másrészt azzal sem tudnak mit kezdeni, hogy Isten egy valóságos személy, akivel valóságosan lehet találkozni. Ahogy a régi anekdota mondja: “God is black? Yes, she is.” Ezen a vonalon lévő emberek azt gondolják, hogy a kereszténység egy nagyon szép vallás, ami sok értéket adott az emberiségnek, főleg a szociális jellegű szolgálatok révén. De valójában minden vallás ugyanahhoz az Istenhez vezet, hiszen a Szerető Isten mindenkit alanyi jogon befogad. Ezért nem kell másokat megtéríteni, hiszen teljesen mindegy, hogy milyen kulturális nyelvezettel közelednek az Istenhez. Számukra a Szentírás és a keresztény vallás csupán az emberiség vallásos és szimbolikus tapasztalatainak szép intellektuális példánya, ahogy a többi vallás is. Az intellektuális teljesítményünket pedig arra kell használnunk, hogy a szimbolikus dolgokat a Bibliában meglássuk más kultúrák és népek vallásainál is, viszont a szó szerinti, dogmatikus értelmezéseket el kell kerülni.

Ezen a vonalon a keresztény életideál gyakran a “vallásos szeretet és elfogadás” megtestesítője, ami annyit jelent, hogy a jó keresztény mindenkit szeret, mindenkit elfogad és mindenkinek segít. Az egyház tevékenysége itt nem más, mint gyönyörködni a sokszínű kultúrában és szociális értelemben szolgálni az emberiséget. Sajnos ezen a vonalon az Újszövetség által megfogalmazott evangélium vagy teljesen új, és a Bibliától idegen értelmet nyer, vagy egyszerűen jelentéktelennek tűnik. Ezekben a közösségekben láthatjuk a lehető legkevesebb erőt és vitalitást az eredeti apostoli kereszténységhez képest. Itt a megigazulás tanítása a “kukában landol”, hiszen nincs szükségem arra, hogy Krisztus igazzá tegyen, hiszen minden rendben van velem.

Ez az elcsúszás a legtöbb esetben a régi, történelmi egyházak közösségeiben jelentkezik, ahol a konzervatív teológiai alapokat az ún. “liberális teológiára” cserélték.

A gyógyulás és élet útja újra fókuszba tenni az evangéliumot

A négy elcsúszás alapvető problémája, hogy a bibliai evangéliumnak, vagy a megigazulás tanának egyes elemeit nagyon nagy hangsúllyal hirdetik, míg a többi elemet figyelmen kívül hagyják, sőt maguk mögött akarják hagyni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ezek az elcsúszott hangsúlyok egy keresztény “életideált” formáznak meg, és így az emberek erre az életideálra fókuszálnak, hogy egyre inkább ilyen legyen az életük. Ha pedig a saját elcsúszásom “ideálja” felé gravitálok folyamatosan, akkor az evangélium üzenetének egyes központi elemeitől folyamatosan távolodom, és ennek az eredménye mindig a keresztény életem kiüresedése vagy gyümölcstelensége.

A megújulás útja a megigazulás és evangélium 4 elemének magasra emelése. Nem az a cél, hogy a tengely origójába kerüljek, ahol a 2-2 dolog között egyfajta kiegyenlítődést keresek. Inkább képzeljük el azt (tudom, hogy kicsit bonyolult kép), hogy a tengelyek origójára lehetesszük Krisztus keresztjét, és a kereszt csúcsát, ami összeköti a mennyet a földdel (tudom, kicsit hatásvadász kép), összekötjük a tengelyek külső széleivel.

Mit jelent ez a gyakorlatban? A megigazulásunkat Isten a kereszten Krisztus áldozatában szerezte meg, ezért a kereszten megmutatkozik…
… Isten elképesztő, érthetetlen és végtelen szeretete és kegyelme a mi irányunkba
… de megláttatik Isten bírói igazsága, és szigorú ítélete és haragja a bűnnel szemben
… a kereszt által látjuk meg, hogy Isten szeretné, hogy a menny és föld között többé ne legyen áthidalhatatlan szakadék, hanem szabadon jöhessünk a Szent Isten spirituális jelenlétébe
… és a kereszt által elmagyarázza nekünk az Úr, hogy mit jelent az, hogy igaz és megváltott emberekké váltunk Krisztusban

Milyen tehát az a megváltott “emberideál”, akit az Újszövetség tár elénk? Egy olyan személy, aki egyre inkább képes megemészteni, hogy…
… Isten tökéletes igazságát és jellemét totálisan képtelen megvalósítani az élete folyamán, ezért folyamatosan Isten kegyelmére szorul, és ez alázatossá teszi, mert nincs mivel dicsekednie másokkal szemben
… Isten mégis a lehető legnagyobb szeretettel szereti Őt, és a bűnei és tökéletlenségei ellenére végigvezeti az életen, és ez a szeretet teszi bátorrá, amikor Istenről beszél másoknak, és nagyvonalúvá is azokkal szemben, akik nem értenek egyet vele
… Isten jelenléte nyitva áll számára, és vágyakozik is arra, hogy Megváltójával spirituális módon kapcsolódjon, és ez a jelenlét gyógyítja az élete folyamán mások bűnéből fakadó lelki sebeket, és erőt is ad neki, hogy a benne lévő bűnt egyre inkább legyőzze, és Istent szolgálja mennyei erővel
… Isten azért adta a Bibliát neki, hogy annak a teljességén keresztül megismerje Őt, és képes legyen helyes módon látni és érteni a világot, a benne lévő szerepét és a keresztény küldetését.

Ha te személyesen bármelyik elcsúszás kategóriában érzed magad, örülök neki, hogy ezt felismerted. Nem azért írtam, hogy bántsalak vagy lenézzelek, hanem hogy elmondjam neked, hogy Jézus Krisztus, aki mindenkinél jobban szeret téged hív téged. Vissza az eredeti, erőteljes valódi élettel teli evangéliumhoz.