A címet látva sokakban felmerülhet a kérdés, hogy beszélhetünk-e a 21. századi Magyarországon a “szentek közösségéről”? És ha igen, akkor egyáltalán milyen létjogosultsága van ennek? Miért volt fontos a bibliai időkben, hogy a keresztények közössége valóban szentül éljen az élet minden területén? És mennyire életszerű mindezt a mai világunkban megvalósítani? Erről szólt a yHive március végi istentiszteletén elhangzott igehirdetés, és ebből osztanék itt meg néhány (remélem inspiráló) gondolatot.

Lehet, hogy a “SZENT” szó hallatán ambivalens érzések kavarognak benned, és nem tudsz ezzel a témával mit kezdeni. Főleg, ha olyan vallásos közösségben nőttél fel, ahol ezt a kifejezést gyakran alkalmazták olyan emberekre, amilyen Te soha nem leszel. És mindig az orrod alá dörgölték, hogy mennyire bűnös vagy, és mennyire esélytelen, hogy ebben megváltozz. Hát igen, folyamatos kudarcélménnyel és ezzel járó ítélkező magatartással szembesülni bizony lehoz az életről…

De az is lehet, hogy az egyháztól jó távol élted eddig az életedet, és éppen ezért számodra a “szent emberek” nagyon vallásos guruk, akik a hétköznapi életből teljesen kicsekkolva valami barlangban vagy kolostorban élnek. És erkölcsi szempontból a szentség pedig totál relatív dolog számodra, hiszen a 20. század második felétől kezdve tudjuk jól, hogy az erkölcsi elvek társadalmi megegyezés kérdései, így nincs objektív mércéje annak, hogy ki lehet szent és ki nem.

De az is lehet, hogy nagyon is közelről láttad a keresztény emberek viselkedését, az egyház belső működését, és nagyot csalódtál. Talán épp emiatt úgy gondolod, hogy a keresztények a legnagyobb képmutatók a világon, hiszen a “szentek közösségének” tartják magukat, de a tetteikkel és hozzáállásukkal nagyon távol állnak ettől. Az egyház valahogy ezt a “szentség projektet” állandóan elbukja, és ez teljesen jogosan zavar sokakat.

Péter apostol így szól a korabeli keresztény közösségekhez:
Ezért tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok. Mint engedelmes gyermekek ne igazodjatok azokhoz a korábbi vágyaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek, hanem – mivel ő, a Szent hívott el titeket – magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban, úgy, amint meg van írva: “Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” Ha pedig mint Atyátokat hívjátok őt segítségül, aki személyválogatás nélkül ítél meg mindenkit cselekedete szerint, félelemmel töltsétek el jövevénységetek idejét, tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén. Ő ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén jelent meg tiértetek, akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen. (1Pét 1,13-24)

Szerintem az egyik leggyakoribb félreértés a keresztény hittel kapcsolatban, hogy mi hívő emberek egy régi könyvben leírt absztrakt erkölcsi szabályrendszernek igyekszünk megfelelni. És ez a törvénykönyv a mai kultúrában egyre kevésbé állja meg a helyét. Ezzel szemben Péter apostolnak az volt a meggyőződése, hogy a hívő embek személyes, érzelmi kapcsolatba kerültek a világmindenség Teremtőjével annyira, hogy Őt a mennyei Édesapjuknak nevezik. A Bibliában a szentség egyenlő az engedelmességgel annak a személynek, akiről tudjuk, hogy mindennél jobban szeret minket, és képes volt meghozni a legnagyobb áldozatot azért, hogy bebizonyítsa elkötelezettségét abban, hogy mindvégig a javunkat szolgálja.

És valójában Jézusnál és az apostoloknál is látjuk, hogy a keresztény hit központi jellemzője, hogy ez az engedelmesség egyre inkább megvalósuljon. És ennek a következménye, hogy a hívő emberek hozzáállása és jelleme egyre jobban hasonlít Jézusra. Persze ebben azért vannak megakadásaink, és amikor elakadunk, akkor gyakran úgy viselkedünk, hogy azzal nem hozunk nagy dicsőséget a mi Megváltónk és Urunk számára.

Amikor a keresztény emberek között a “szentség projekt” nem valósul meg, akkor ennek a hátterében mindig a rossz “lelki táplálkozás” van. Képzeljünk el egy gyönyörű, egészséges, rózsaszín flamingót. Ez az állat azért néz ki úgy, ahogy, mert a számára elsődleges táplálékul szolgáló vitamindús, piros színanyaggal rendelkező rákokat fogyasztja. Persze képes akár hosszú távon is berendezkedni arra, hogy másodlagos, rosszabb minőségű táplálékon éljen, de a tolla kifakul és rögtön meglátszik rajta, hogy nem tud teljes pompájában ragyogni.

Amikor mi, hívő emberek nem ápoljuk Jézus Krisztussal való kapcsolatunkat, és ezen keresztül nem nézünk rá a szívünkben lakó önzésre, és nem engedjük, hogy Isten jósága és jelenléte formáljon át minket, akkor mi is elszürkülünk. És ilyenkor olyan dolgok után vágyunk, amik nem táplálnak minket: pénz, hatalom, irányítás és még sorolhatnám. Pedig Krisztus egyedül képes betölteni minden olyan belső szükségletünket, amire vágyunk, és ami miatt a “nap alatt” keresünk rövid távú fájdalomcsillapítókat.

Meg vagyok győződve róla, hogy az egyháznak vissza kell térnie a szentség útjára, és ez csak azon az úton lehetséges, hogy gyönyörködünk az evangélium valóságában. Pál apostol ezt így fogalmazza meg számunkra:

Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. (2Kor 3,17-18)