Bármelyik szakértő nyilatkozik a kiégés témájáról, a legtöbbször leszögezik, hogy az egész folyamat a vágyaink területén indul. Elkezdünk vágyakozni valami után a munka világában: egy magasztos cél, egy izgalmas pozíció vagy egy sikerre vitt önálló projekt.

A hiba már a folyamat elején alattomosan bekúszik az életünkbe: olyan cél után vágyakozunk, ami bőven meghaladja a rendelkezésünkre álló erőforrásokat. De mi mégis rálépünk az útra, mert ezt még az elején nem látjuk. Kicsit most meg kell nyomni ezt az időszakot, de jó lesz. Csak ezt a két hónapot kell túlélnem, és aztán már minden megy magától. Egy ilyen projektet nekem simán el kell bírnom. Mások is megcsinálják, nekem miért is ne menne? 

Ehhez hasonló dolgokkal áltatjuk magunkat, és az elején tényleg úgy tűnik, mintha igazunk lenne. Az ember idegrendszere ugyanis nagyon szívós, olyan mint egy jó minőségű elem, ami lassan merül le. De minden elem lemerül egyszer. Csak az a baj, hogy amikor már azt érezzük, hogy a szeretett projektünket vagy munkánkat már szívből gyűlöljük, mégis rettegünk attól, hogy kicsekkoljunk, akkor bizony a töltöttségünk szintje közel van 0%-hoz. 

Luther Márton becsületes katolikus szerzetesként éppen így érezte magát a 16. században. Feltett szándéka volt, hogy kihozza a maximumot a keresztény hitéből, és ehhez a legjobb útnak a szerzetesi életmódot találta. Igyekezett betartani minden erkölcsi törvényt és előírást, amit egy igazán jó szerzetesnek és hívőnek be kell tartani. De végül szembesülnie kellett azzal, hogy az általa eltervezett szintet nem lehet megugrani. A projekt soha nem fog megvalósulni, mert nincs elég belső erőforrása arra, hogy olyan makulátlan és szent emberként éljen, ahogy azt eredetileg eltervezte.

Amikor folyamatosan azzal szembesülünk, hogy állandóan magasabb velünk szemben az elvárás (és ez a legtöbb esetben a saját elvárásunk magunkkal szemben), mint amit teljesíteni tudunk, akkor elfárad az idegrendszerünk. Egyszerűen nem bírja tovább. Nem kell még egy kudarcélmény. Elveszítjük a reményt, hogy valaha ez az egész jobb lesz, és ez végül kiöli belőlünk az életet, a vidámságot és időnként az emberi méltóságot is. 

A kiégés folyamatának a vége pedig, hogy egyszer csak “bedobjuk a törölközőt”. Már semmi nem érdekel, csak az, hogy kilépjünk a helyzetből. Hány ilyen esetet látunk magunk körül? Egy kolléga, aki egyik pillanatról a másikra váratlanul felmond… Egy pap vagy lelkész, aki minden előzetes jel nélkül kilép abból a szolgálatból, amire odaszentelte az egész életét… A kiégés egy nagyon emberi dolog, és nincs olyan munkahely, embercsoport vagy kultúra, ahol ne szedne áldozatokat.

Luther ebben a reménytelen állapotában kezdte el olvasni a Bibliát, és egy váratlan felszabadító örömmel találkozott. Valami olyannal, ami az egész életének legnagyobb kínlódását oldotta meg. Előtte úgy gondolta, hogy Isten magas erkölcsi mércéjét az ember képes megugrani, és ha ő ebben nem elég jó, akkor bizony minden kitartó próbálkozása ellenére mehet a pokolra. Aztán rádöbbent, hogy Isten valójában soha sem várta el az embertől azt, hogy ezt a mércét megugorja. Ha például egy születése óta vak embertől azt várjuk, hogy színes tájképet fessen, és ha erre nem képes, akkor ellökjük magunktól és megbüntetjük, akkor ez bizony kínzásnak minősül. 

Hányszor kínozzuk mégis ehhez hasonlóan saját magunkat. Ha ezt a célt nem tudjuk megvalósítani, akkor haszontalan senkik vagyunk. Ha még ezt az egyszerű projektet sem tudjuk végigvinni, akkor majd mindenki meglátja mekkora értéktelen romhalmaz az életünk. És néha az utolsó leheletünkig küzdünk az ellen, hogy végül nehogy ránk süssék a “lúzer” billogot…

Luther személyes élménye éppen ezért lehet különlegesen hangos mindenkinek, aki a kiégéssel küzd. Ez a szerzetes ugyanis találkozott a Biblia valódi Istenével, aki nem azzal közelít hozzánk, hogy újabb terheket rakjon a vállunkra, hanem, hogy felszabadítson minket a nyomasztó terhek alól. Jézus ezt mondja: “Jöjjetek énhozzám mind, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.”

De milyen megnyugvást adhat Jézus egy multiban robotoló emberenek a 21. században? Van egy ősi romboló kényszerünk, ami állandóan arra ösztönöz minket, hogy bizonyítani akarjunk saját magunknak, másoknak vagy akár Istennek. Erre a területre lép be Jézus, és elmondja a jó hírt, hogy nekünk már semmit nem kell bizonyítanunk, mert Ő már helyettünk bizonyított. És ezért azt a szeretetet, elismerést és örömöt, amit a teljesítményünk alapján jutalomként szeretnénk kiérdemelni az életben, már most megkaphatjuk: ez Jézus valódi ajándéka. Ennél hatásosabb gyógyír nincs a kiégésre.